"Hallottam a csattanást, és az azt követő hitetlenkedő szisszenést, döbbenten néztem vissza. Tyson ott állt, arcán viritott Mira barátnőm tenyérnyoma. A srác szikrázó tekintettel meredt rám.

- Ez az egész a te hibád! Dühében úgy zihált, mint aki kilométereket futott. Eddig tartottam vissza magam; elkezdtem káromkodni, de úgy istenigazából, mint valami 18. századi kocsis. Már én sem tudom miket hordtam össze, viszont olyan csönd volt az ebédlőben, hogy egy légy zümmögését is lehetett hallani.

- Te nem ismersz engem, nem tudod, mit miért teszek. Különben is ne engem okolj a saját hülye modorod miatt, azt kaptad, amit megérdemeltél. Közbe akart vágni, de ingerülten leintettem.  - Hagyj békén, semmi közöd az életemhez. Az igazi nevemet sem tudod meg soha. A francba elszóltam magam!"

"Miután letette a papírt az ágyra, egy pillanatra körülnézett. Elakadt a lélegzete; a rajzok, amiket még ő készített a falakon lógtak. Tizennégy, talán már több éve is annak, hogy ebben a szobában nevettek vagy sírtak együtt Taylorral. Mindenüket megosztották egymással, fájdalmukat, a boldogságukat, még a tehetségüket is. Taylor mindig történeteket talált ki, Lili meg próbálta rajzon keresztül visszaadni a mese hangulatát. Sokszor csak ültek a szobában és énekeltek, hol szomorú, hol vidám, pajzán dalocskákat; s jókat nevettek azon milyen hamisan cseng a hangjuk. Volt olyan is, felolvastak egymásnak, direkt kiparodizálva a szereplőket, vagy színházasat játszottak."